Azzal kezdeném, hogy Juncker minden bizonnyal nem az a politikus, akivel elégedett leszek az EU top székében. A napvilágot látott kritikák Juncker off-shore barátságával kapcsolatban jogosak. Nem hiszem, hogy egy politikus élete második felében radikálisan irányt vált, felszámolja eddigi hátországát, és hátat fordít korábbi politikai rutinjának.
Azonban a választások óta máig lezajló eseményeknek öt éven túlmutató hatása lesz. Mind a Parlament, mind a Tanács jól vizsgázott jelen esetben. Ez utóbbit ritkát fogom mondani, szóval érdemes feljegyezni, ha egyszer valaki a fejemhez akarja vágni.
A Parlament felismerte az erejét, amelyet a jelenlegi szerződési keretek is megadnak számára, egyben megadta a Tanács és közte fűződő viszony alaphangját a következő ciklusra. A frakcióvezetők a választások előtt megállapodtak: nem fogják engedni, hogy a Tanács kijátssza az európai listavezetőket és a jól ismert szivarszobában zárt ajtók mögött kártyázza ki Barroso utódját. Juncker neve kinn volt a placcon, az állampolgárok tudhatták, hogy kire szavaznak. Juncker a választások előtt sem volt más, mint a választások után, amit pártja megnyert. Május 25-e után a hezitálás és médiaüzengetés időszakában, a frakcióvezetők közösen megfogalmazott levélben hozták a Tanács tudomására, hogy "lehet próbálkozni a nyertes párt vezető jelöltjén kívül mást jelölni, de azonnal el lesz utasítva". A Bizottsági elnök esetében a Parlament mondja ki a végső szót. A Parlament ezzel a lépéssel megalapozta a Tanácshoz fűződő viszonyát a következő öt évre, ami jelentős politikai teljesítmény az intézmények közötti hatáskör harcban. Nem bólogató jánosokról van szó, hanem közvetlenül választott európai képviselők összességéről, akik ezzel a politikai lépéssel a pártpolitikán átívelő módon döntöttek az európai választások demokratizálásának folyamata mellett. Ugyanezzel a lépéssel lehetővé tette a Parlament azt is, hogy a következő választásokon még több fény vetüljön a listavezetők személyére, hiszen mindenki biztos lehet abban, hogy a nyertesből Bizottsági elnök lesz. Talán akkor majd a jelöltek politikai hátterét boncolgató cikkek, blogposztok és kommentek armadája a választások előtt és nem a tanácsi jelölés után születik meg.
A másik öt éven túlmutató esemény az Egyesült Királyság pofára ejtése volt. A Tanács a legkevésbé progresszív és legkonzervatívabb szerve az EU-nak, gyakran a kiskirályok homokozójaként viselkedik, de mégis más, mint egy kormányközi konferencia. A Tanács az EU egyik vezető szerve és annak ellenére, hogy a kiskirályok székelnek benne, most az Európai Unió intézményeként volt képes viselkedni, amikor kimondta a számomra kedves döntést: a zsarolás nem opció. Az Egyesült Királyság zsarolópolitikáját elnézve, ennek remélhetőleg lesz politika-pedagógiai értéke nem csak a következő 5 évben, de annál hosszabb távon is. Párizs De Gaulle idején hónapokig képes volt az ülésektől való távolmaradásával fenyegetni, és a többségi szavazás bevezetésétől való félelmében zsarolni a közösséget. Azonban akkor a többiek (még csupán ötök) folytatták a közösség működtetését és Franciaország hamarosan visszatért az asztalhoz. Akkor Párizs maradt távol, de Franciaország tért vissza, amely még a megkötött fékező kompromisszumok ellenére is történelmi nyereség volt. Semmilyen közösség nem tud a zsarolás táptalaján működni. London pedig most túlnyúlt a tolerálható ponton, az Európai Parlament, az európai polgárokat legjobban reprezentáló testület nyilvánvaló akaratával szállt szembe. Félreértések elkerülése végett: nincs olyan illúzióm, hogy a Tanács a Parlament védelmében lépett volna fel egységesen Juncker mellett, saját belső munkáját is éppen eléggé megkönnyíti, hogyha nem egy több hetes zsaroló hadjáratnak engedve kezdi meg a működését. A kezdő politikai lépés mindig szimbolikus és meghatározó erejű.
Racionális e az Egyesült Királyság kilépése? Azt hiszem, hogy De Gaulle történelmi példájával ellentétben itt az Egyesült Királyság távolodna, de London nem. A legszerencsésebb az lenne mindannyiunk számára, ha London nem terhelné a saját belpolitikai problémáját Európára. Az EU-nak érdeke az Egyesült Királyságot benntartani és a közösséget egyben tudni. Azonban az is tény, hogy az EU-nál van az utolsó adu: az EU és UK közötti vámok kérdése, ami azonnal terítékre kerülne egy kilépés esetén. Ha a UK a vámfal rossz oldalán találja magát, az komoly gyomros lenne a szigetország gazdaságának. Valószínűleg többen látnák a britek távozását önző cserbehagyásnak és árulásnak, mint racionális és jogos politikai lépésnek. Ugyan egy független London is tudna károkat okozni az EU-nak, mégis a közösség érdekében a precedens határozott kezelésére lenne igény, amelyeket a 27-ek remélhetőleg nem vonakodnának megszavazni. Európában ezzel együtt sem divat a totalitárius orbáni erőpolitika, ezért abban is bízom, hogy Cameron aktuális politikai problémáira (pl. kelet európai munkavállalókkal szemben növekvő ellenérzés) olyan harmadik utas megoldások születnek, amelyek a többieknek sem károsak.
A Parlament és a Tanács mostani egyirányú, ha nem is éppen együttes fellépésének az volt a közös üzenete: a zsarolás nem opció, és Európa dönt!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.