Elizabeth Warren harca a giga-bankokkal

Elizabeth Warren. A név, amely ma már szinte minden amerikai számára ismert, akinek a visszaszorítására dollár milliókat költöttek a nagy bankok lobbistái. A szenátor, aki 60 évesen lett az amerikai progresszió arca, itthon mégis szinte teljesen ismeretlen. Ki ő, és miért tartom a leghitelesebb amerikai szenátornak?

Azért, mert Elizabeth Warren története nem a szenátorrá választása után igazán érdekes, hanem előtte. A szenátori munkája nagyjából ugyanaz a szélmalom harc, amit egy republikánus többségű ellenszélben kénytelen vívni minden demokrata jogalkotó. Elkészít egy -még csak nem is túlságosan radikális- törvénytervezetet a diákhitel kondíciók enyhítése érdekében, amely az amerikai fiatalok legégetőbb sorstragédiája jelenleg, amelyet minden további nélkül lesöpör a kongresszus az asztalról. A fő hozzájárulása a hivatásos politikához, hogy egy republikánus szenátor székét vette el massachusettsi győzelmével. Azonban amit a megválasztása előtti évtizedekben vitt véghez, az valóban figyelemre méltó és valószínűleg valamivel jobbá tette a mindennapokat az amerikai középosztály számára.

A kutatás évei és harc a családi csődért

Az amerikai gazdaságban a családi csőd jó dolog, a családokat védi a vég nélküli adósságspiráltól, és lehetőséget ad tisztalappal újrakezdeni mindent. A családi csőd védelmének történet 1995-ben kezdődött és nincs jó vége. Ekkor Warren jogász professzorként már évek óa a banki törvények és azok családokra gyakorolt hatásának kutatója. Az 1980-as években feloldott kamat-maximum komoly fenyegetést jelentett minden hitelkártya, lakáshitel felhasználóra. Évek alatt rengeteg anyag gyűlt össze a bankok káros gyakorlatáról, amellyel egyre kiszolgáltatottabb családoknak kínálnak egyre magasabb kamatú és rejtett költségű hitelkonstrukciókat. A lakossági hitelezések a bankszektor egyik legprofitábilisabb ágazatává kezdtek válni, azonban egy szabályozás még mindig a profitmaximalizálás útjában ált. Ez a családi csőd, amely lehetővé tette, hogy a hitelvisszafizetési gondokkal küzdők még idejében kiszálljanak relatíve kis veszteséggel, ahelyett, hogy bennragadnak a végzetes hitelörvényben, ami sokszor még a tágabb családot is magával rántotta. 1995-ben Bill Clinton hívta össze a csődvédelem szabályozás áttekintésével megbízott bizottságot, hogy két év alatt tegyen le egy riportot a Kongresszus asztalára, amely egy szabályozási reform alapja lehet. Úgy tűnt, hogy Bill Clinton valójában nem igazán akarja a csődszabályozást bolygatni, de nem is állt ellen a nagy bankok eltökélt deregulációs szándékának. Azok pedig felesküdtek: eltörlik ezt a védelmi mechanizmust. A családi csőd eljárás akkoriban a kapitalizmus moderált formája volt: ha nem tudod tartani a dealt, fizess érte, szállj ki, de a rendszer megvéd attól, hogy az erősebb szereplő aránytalanul és indokolatlanul leraboljon, te pedig tiszta lappal újrakezdheted máshol, máshogy. Ez került most támadások össztüze alá, és a családi csődben érintett embereket nehéz mozgósítani. Pont olyan nehéz hatékony lobbicsoportot szervezni belőlük, mint a családon belüli erőszak áldozataiból. Szégyellik, ami velük történt, minél gyorsabban túl akarnak lenni rajta, és az utolsó dolog amit szeretnének, az a nyilvánosság és a kampány a helyzetük körül. Pedig ebben a bizottságban (National Bancruptcy Review Commission) a kevés objektív szakmai munka mellett leginkább lobbitevékenység folyt, és a védendő családok Amerika legjobban szervezett lobbihálózatával találták magukat szemben. A bizottság végső riportja kis többséggel, de a családokat támogatta, minimális változtatásokat javasolt csupán, és nem kerültek bele azok a módosítók, amelyek adminisztratív úton megnehezítették volna a családok számára a csődeljárás kezdeményezését. A jók nyertek, és ez felbőszítette a bankokat, akik már készen álltak a következő front megnyitására.

Minden különösebb aggály nélkül megírták a saját csőd-törvény tervezetüket, amit a bankokat képviselő szenátorok elkezdtek terjeszteni a Kongresszusban. Az új törvényt elfogadta a Képviselőház és a Szenátus is. A szöveg nem tartalmazta a csődeljárás megszüntetését, senki sem mert ujjat húzni az alapító atyákkal és az Alkotmánnyal. Azonban egy kis papírmunka növelés itt, egy kis információs asszimmetria vagy határidő rövidítés ott, és az eredmény ugyanaz. A törvény még azt is megnehezítette, hogy az elvált szülők gyermektartási díj kötelezettsége elsőbbséget élvezzen a banki tartozással szemben. Elképzelhető ennél nagyobb disznóság? Ha a gyermekem másik szülője adósságba keveredik, például egy őrült magas diákhitel miatt, ami nem váltotta be a hozzá fűzött kereset reményeket, akkor az egész tágabb család szenved ettől. A Kongresszusi szavazás után egy maroknyi kutató, civil lobbista, szakszervezet sziszifuszi munkába kezdett, hogy minél nagyobb nyilvánosságot teremtsen a törvénynek, hiszen egy lehetőség még adott volt: az elnöki vétó. Ted Kennedy vette vállára a politika lobbimunkát Dick Durbin, Chuck Schumer, Russ Feingold, Paul Wellstone szenátorokkal egyetemben, és végül Hillary Clinton is beállt a törvény ellen. Bill Clinton vétózott.

Azonban a választások után George W. Bush került hatalomra, aki támogatta a törvényt, mögötte Joe Biden demokrata hatalmi központ, aki szintén, és a Kongresszus továbbra is republikánus kézen. A banki lobbi pedig minden eddiginél magasabb fordualtszámra kapcsolt. 2002-ben a bankipar által írt csődtörvény ismét előkerült de a legnagyobb meglepetésre egy szokatlan fordulat végezte ki. Egy kisebb csoport abortusz ellen tüntető szervezet adósságot halmozott fel egy peres eljárásban, és most amellett érveltek az országos médiában, hogy joguk van a csődvédelemhez. Ez megzavarta a republikánus szavazatokat. A családok védelme még egy kis időre megmaradt.

Végül 2005-ben fogyott el a szerencse, és a bankipari csődtörvény átment a Képviselőházon és a Szenátuson is, és Bush aláírta. A törvény körüli percepciós háború még nagyobb kárt okozott, a banki lobbi kikiálltotta, hogy vannak a "jó adósok" és vannak a "felelőtlen rossz adósok, akik nem érdemelnek kegyelmet". Sajnos sokan ezt a narratívát minden további nélkül magáévá tették. Több, mint 10 évig sikerült visszatartani a bankokat, de végül Warrenék vesztettek. 

A fogyasztóvédelmi ügynökség

A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása után Warren a banki tőkeinjekciót és annak hatását monitorozó bizottság vezetője, de már 2007-ben megjelent a cikke a Democracy c. újságban egy Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Szervezet szükségességéről, ami garantálja, hogy a pénügyi termékek nem égetik le többször a háztartásokat és a nemzetgazdaságot. 2007-ben ez egy őrült vágyálomnak tűnt, 2009-ben viszont egyre többeket érdekelt. A későbbi Dodd-Frank pénzpiacokat szabályozó törvény előkészületei előtt először az AFL-CIO, a legnagyobb szakszervezet karolta fel a javaslatot. Az ötlet egy kemény watchdog típusú szervezet volt, amely átvilágítja és publikálja a hitelpiacok (hitelkártyák, lakás jelzáloghitelek, diákitel, autóhitel) összes kockázatát, és képviseli a felhasználók érdekeit a bankokkal szemben, és ideális esetben a túlzottan kockázatos termékek visszahívását kezdeményezné. Az ötlet kieszelésekor is létezett valamiféle állami ügynökségek között elaprózott fogyasztóvédelem, amelyet leginkább bankpárti politikusok ellenőriztek. A szokásos ellenérvek ütötték fel a fejüket: egy ilyen ügynökség szabályozná az árakat, az ügynökség miatt megszünne a pénzpiaci innováció, és végül teljesen kiszorítaná a bankokat a hitelpiacról. Az ügynökség ötlete valóban ki akart szórítani néhány terméket, de csak a kuruzslók által árusított sárkányfüvet, a tiszteséges pénzügyi megoldást nyújtó termékeket és bankokat nem. A Fehérház ekkor már dolgozott a saját komplex pénzpiaci szabályozásán, és Barney Frank végül bevette a Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Ügynökség ötletét a reform csomagba.

A kampány nem különbözött más kampányoktól: nyilvánosságot adni annak, hogy a képviselők a szavazatukkal a bankok, vagy az állampolgárok oldalán állnak e. Az ügynökség benne maradt a Dodd-Frank törvényben, és ugyan a republikánus oldal világossá tette, hogy a Kongresszus soha nem fogja megszavazni Warrent elnöknek, az ügynökség felállításában, a feladatok meghatározásában és a stáb kiválasztásában vezető szerepet játszott a háttérben. Az eredmény itt látható, kézzel fogható mindenki számára, és elérhető: http://www.consumerfinance.gov

Hogy mi teszi Elizabeth Warrent hitelesebbé a többi progresszív politikusnál? Mitől gondolom azt, hogy a magyar politikusok most még nem látható következő generációja számára is példakép lehetne akár? Azt hiszem az, hogy azzal kezdte a karrierjét, hogy éveken keresztül vizsgálta a problémákat. Már akkor is, amikor a kamerák még a láthatáron sem voltak. Ezen felül életrehívott egy ötletet -nem csak kitartással, hanem szerencsével is, valamint rengeteg, befolyásos politikus támogatásával-, amitől valóban jobb lehet az állampolgároknak.

Forrás: Elizabeth Warren: Fighting Chance (Metropolitan Books, New York)