Mire jó, és mire nem az Európai Unió legutáltabb szerződése?

A cikk a Mérce oldalain jelent meg 2017. november 1-én

1993. november 1-én lépett életbe a Maastrichti Szerződés, amely a gazdasági válság kitörése óta egyre gyakrabban van a társadalom- és gazdaságpolitikai viták kereszttüzébe. Egyesek az EU kudarcának legfőbb okát látják benne, mások az integráció egy szükséges, de közel sem tökéletes lépcsőfokaként tekintenek rá, megint mások pedig az EU legnagyobb vívmányaként és de facto beteljesedéseként értelmezik. Hogyan lehetséges, hogy egyetlen történelmi momentum ilyen sokféle megítélés alá esik?

Mi is az a Maastrichti Szerződés?

Az Európai Unió, ahogy ma ismerjük, egy több mint fél évszázada tartó politikai folyamat eredménye. Vizsgáztató egyetemi tanárok közkedvelt kínzóeszköze az egymás utáni szerződések tartalmának akkurátus kikérdezése, mégis a folyamatot a legkönnyebb úgy elképzelni, mint egy fa (vagy inkább bokor) növekedését. Az integráció minden szakasza új ágakat és elágazásokat hozott létre, sokszor vastagította a már meglévő ágakat, máskor levágott elszáradt és feleslegessé vált darabokat. Minden szakasz vívmányai olyanok, amilyennek az adott időszak társadalma megálmodja azokat, és odáig terjednek, ameddig azt a politikai szereplők és kompromisszumok engedik.

Az 1993-ban hatályba lépő új szerződést Maastrichtban írták alá, és két jelentős újdonságot hozott az integráció történetében. Az egyik, hogy a korábbinál egységesebb, rendezettebb keretbe csomagolta a nemzetek feletti/közötti együttműködés különböző területeit, és létrehozott három ún. pillért. Ezeket tekinthetjük három nagy doboznak. Az első dobozra ráragasztották az Európai Közösségek címkét, és beledobálták többek között az agrár-, halászati-, versenypolitikát, ezen felül szép lassan beolvadt az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom). A második pillér lett közös kül- és biztonságpolitika. A harmadik doboz pedig a Bel- és igazságügyi együttműködés (JHA) nevet kapta, majd később átkeresztelték Rendőri és igazságügyi együttműködés büntetőügyekben (PJCC) névre.

Hogy miért nem rögtön egy egységes és letisztult jogi keretet hoztak létre az akkori vezetők, annak – ahogy általában – politikai okai vannak. A már létező szerződéseket szinte senki sem szereti felrúgni a nehezen kiszámítható következményektől tartva, ezért legtöbbször az újracsomagolás és már létező szövegek módosítása a vállalható biztonságos út. Másfelől nem minden területen lehet elérni ugyanolyan mély együttműködést. Ugyan a nemzetek között megvolt a közös akarat a szorosabb együttműködésre kül- és biztonságpolitika, illetve igazságügyi kérdésekben, de néhány tagállam ezeket túl érzékeny területnek értékelte ahhoz, hogy kiengedje a tagállamok hatásköréből. E területeket ezért ki kellett venni az első dobozból, melyre egységesen a közösségi döntéshozatali mechanizmus volt érvényes, és a kormányok közötti testületre, a Tanácsra kellett bízni a döntéshozatalt.

Ami ma Maastrichtot a viták középpontjába sodorja, az valóban sorsdöntő történelmi fordulat volt. A szerződés meghatározta az euró bevezetésének menetét, és lefektette az eurózónába való belépés feltételeit (melyet mint a mai napig maastrichti konvergenciakritériumoknak hívunk), valamint megkezdte az Európai Központi Bank létrehozását.

Hogyan lett a Maastrichti Szerződés az EU eredendő bűne sok elemző számára?

Sokan érvelnek amellett, hogy az európai gazdasági válság elhúzódása és mélysége visszavezethető a Maastrichti Szerződésben kialakított szabályokra. Ahogy Kevin Featherstone, a London School of Economics kutatója írja: már az 1992 előtti tárgyalások során felmerült, hogy szükség van európai transzferekre, amelyek révén pénz juthat a bajba jutott régiókba. Ez nem volt forradalmi elképzelés, ilyen transzferek léteznek az amerikai és a német föderális államban is.

Ehelyett viszont az az elképzelés győzedelmeskedett az akkori tagállamok vezetői és pénzügyminiszterei körében, hogy az EU feladata kizárólag a szabadpiac biztosítása, és minden ország maga felel azért, hogy ne kerüljön bajba.

Azonban ez az önszabályozás nem csak akkor nem működött, amikor Görögország hamis gazdasági eredményeket lobogtatva csatlakozott az eurózónához, de akkor sem, amikor Németország és Franciaország kihúzta magáta büntetés alól, amikor túllépte a később beállított – és Maastrichttól megörökölt – stabilitási kritériumokat.

Amikor a 2008-as pénzügyi válság átgyűrűzött az Atlanti-óceán túlpartjáról, az EU tagállamai nem azonos mértékben voltak felkészülve a katasztrófára. A Maastrichtban győztes elképzelés értelmében az EU-nak viszont nem volt se eszköze, se felelőssége az asszimetrikus sokk elhárítása tekintetében. A Maastrichti Szerződés volt a végleges szakítás az unió szociáldemokrata víziójával, amely a világháborúk után a békét, jólétet, emberi jogokat és a folyamatos fejlődést támogatta, és az EU belépett a neoliberális korszakba, ami a gazdasági fejlődést minden elé helyezve hajlandó lemondani a társadalmi igazságosságról és jólétről.

Meglepően sokak szerint nem szabad változtatni mindezen

Számos oka lehet annak, hogy valaki miért tartja a Maastrichti Szerződést az EU beteljesedésének, és miért irtózik bármiféle jelentősebb reformtól.

A Maastrichti Szerződés felett pálcát törők gyakran mondják, hogy a neoliberalizmus lett az EU lényege, és ezen ideológia hívei nem látják a fától az erdőt. Az izmusokkal általában az a probléma, hogy nehéz a segítségükkel pontos képet festeni. Érdekes adalék, hogy Milton Friedman (1912-2006) amerikai közgazdász és a neoliberalizmus egyik felkent pápája, 1997-ben meglepő éleslátással figyelmeztetett, hogy az EU nem a megfelelő gazdasági terep a közös pénz bevezetésére. Martin Feldstein (1939) amerikai közgazdász, Ronald Reagan egykori tanácsadója szintén azt taglalta 1999-es esszéjében, hogy az euró bevezetés a gazdasági előnyeitől és hátrányaitól független politikai döntés volt.

A status quo támogatóit a valóságban sokkal árnyaltabban lehetne leírni, mutatunk erre három példát.

Itt vannak először is a helyzet nyertesei: vegyük például a német gazdasági szektor szereplőit és az általuk befolyásolt német kormányt.

Ha német vagy épp nemzetközi nagytőkés vagy, akinek a cége a virágzó nemzetközi kereskedelemből profitál, miközben a leszorított német jóléti költekezések miatt mérsékelt adót kell fizetned, akkor nem szeretnél változtatni a nyertes helyzeten. Eközben viszont az is igaz, hogy a német munkások pórul jártak, és a 90-es évek közepe óta megtermelt javakból aránytalanul kis mértékben részesültek.

Aztán a szuverenitás harcosai: a sokkfelfogó mechanizmusok, a jobban integrált gazdasági kormányzás és az egységes szociális sztenderdek mindegyike bizonyos mértékű szuverenitás feladásával, illetve nagyobb EU-s költségvetés begyűjtésével járna. A nemzeti szuverenitás féltésben utazó politikai szereplők vonakodnak minden további uniós hatáskör bővítéstől. Még akkor is, ha azzal a saját állampolgáraik javát szolgálnák.

Végezetül a saját vívmányaikat védők: ha valaki tárgyalt már skandináv országból jövő baloldali képviselővel, vagy hallotta már az osztrák szakszervezeteket ágálni az Unió mélyebb szociális integrációja ellen, abban felmerül a kérdés, hogy nem ezeknek a szereplőknek kellene-e éppen a reformok élére állnia. A valóságban ezek a politikusok a saját sikereiket és eredményeiket ugyan mintaként nyújtják Európa országainak, de ezeket a sikereket féltik is egy sokszereplős politikai huzavona ismeretlen kimenetelétől.

Továbbfejleszthető-e az EU?

A Lisszaboni Szerződés komoly fejlődés volt az egységes EU-s jogrendszer kialakításában és az Unió demokratizálásában, azonban a maastrichti hiányosságokon nem lépett túl. Az EU hibáinak kijavításához a ma 24 éves Maastrichti Szerződés alapvetéseit kellene átértékelni. A következő nagy áttörést egy valódi szociális pillér és politikai unió létrehozása jelentené, de hogy ennek milyenek az esélyei, az már egy másik történet.