Valójában a GrOxit-krízisben a gazdasági elit által rabul ejtett "nemzetállamok Európája" koncepció bukott meg, és nem az Európai integráció álma. 

Nem tudnék több információt leírni annál, mint amit a görög válság kapcsán nemzetközi újságírók összegyűjtöttek, kiszivárogtattak, publikáltak. Így ez nem is célom, csupán az, hogy pontosítsam a magam számára is, minek a kudarca volt a görög állam elárverezése, és ezzel párhuzamosan mi az, amit érdemes építeni és támogatni és újragondolni.

A Nemzetállamok Európája az a koncepció, amelyet Magyarországon az EU-s zászlót már hivatalosan nem égető Jobbik támogat. Ez az a koncepció, melyet a jelenlegi kormány is üdvözítő útnak vél, a nemzeti érdekérvényesítést a zászlajára tűzve. Más kérdés, hogy ezt - saját keleti szövetségi rendszerét szétvervén - egyre kevésbé tudja gyakorolni. Ma itthon nem létezik olyan csoport, amely a nemzetállamok Európájában konstruktív módon gondolkodik és hisz benne. Az itthoni erők cinikusan saját táboruk hergelése céljából használják ezt a jobb sorsa is érdemes európai jövőképet. Azonban most nem a hazai paletta által kínált opciókkal próbálkoznék.

Az alapvetően Európát nem szétverni, hanem mégiscsak valamilyen formában üzemeltetni kívánó nemzetállamok Európájának elképzelése azon alapszik, hogy meg lehet teremteni a békés és jól működő Európai Uniót a vállalt és belátáson nyugvó együttműködés szándékára alapozva. (Ebben a posztban most szándékosan nem nyitom ki az üzleti alapú Európa vs. társadalmi szolidaritás alapú közösség boncolgatását.) A nemzetállamok Európájának konstruktív támogatói olyan felépítményben bíznak, ahol a tagállamok közötti egyensúlyt, sőt mi több igazságosságot nem az európai szintű politikai elszámoltathatóság, vagy az intézményes szabályok, hanem elsősorban a vezetők személyében jelen levő emberi nagyság, államasszonyi vagy államférfiúi bölcsesség és a távlatokban gondolkodás képessége garantálja. A nemzetállamok Európájának heroikus vízióját gyakran történészek vagy a nemzetközi kapcsolatok ismerői hirdetik. Az eddigi diplomáciai tradícióktól, heroikus és dramatikus történelmi fordulatoktól, jelképektől gondolatban elszakadni valóban nem könnyű és nem is evidens folyamat. Zárójelben a társadalomtudományok oldaláról szemlélve kontinensünket, sokkal gyorsabban belátható, hogy a brit gyári munkás sokkal inkább osztozik sorsában a magyar futószalag mellett álló munkással, és vajmi kevés köze van saját arisztokráciájának életéhez és problémáihoz. Arra szeretnék példát felhozni, hogy a nemzetek Európájának őszinte hívei miért gondolhatják azt, hogy koncepciójuk működhet a mostani EU-ban is.

Charles De Gaulle volt a legismertebb szószólója ennek az elképzelésnek. Manapság már végletenül szórakoztató és regényszerűen élvezetes az üres székek politikájának történetét olvasni. Az akkori politikusok és állampolgárok azért nyilván inkább a frusztrációval küzködtek ebben az időszakban, mégis könnyed szívvel olvasható történetté vált az alkotmányos krízis az idők folyamán. A francia nemzeti ügybuzgalom az akkor még csupán hat tagú közösségen belül az egyenlők harca volt. Valószínűleg már a korabeliek is arra számítottak, hogy a végső soron minden nemzeti vezető politikai elvárásainak megfelelő megoldás születik.

A válság valódi oka a Római szerződésben eltervezett és 1966-ban hatályba lépő tanácsi többségi szavazási elv volt, melyben a francia kormány népe szuverenitásának végleges elvesztését látta. Emellett De Gaulle valószínűleg eljátszott a gondolattal, hogy egy eltervezett forgatókönyv mentén végleg szakít a hattagú közösséggel és egyedül folytatja a francia történelem 20. századi szakaszát. A vita azonban nem konkrétan a többségi szavazás bevezetésekor robbant ki (hiszen az korábban elfogadott szerződési kötelezettség volt), hanem annak esedékessége előtt egy évvel. A Bizottság egy hármas csomagban a közös mezőgazdasági támogatásokat, vámokon alapuló közösségi költségvetést és a Parlament költségvetési döntési hatáskörét szerette volna az integráció következő lépéseként fejleszteni. De Gaulle eldöntötte, hogy ezt a vitát zátonyra futtatja, a továbbiakban távol marad a hatok üléseitől, majd visszatérésének feltételéül az alapító szerződés teljes felülvizsgálatát szabja. Nem túl bonyolult politikai manőver. Arra számíthatott, hogy a pánikba eső maradék öt az ismert bilaterális diplomáciai mechanizmusokhoz nyúl, ahol alapító tagként nála van az utolsó zsaroló kártya. Azt feltételezte, hogy alapító tag jelenléte az asztalnál a Közösség létének vagy megszűnésének záloga. A maradék öt viszont összezárt és megtartotta soron következő ülését, immáron egy üres székkel, kinyilvánítva, hogy ülésük jogszerű annak ellenére, hogy Franciaország nem tesz eleget kötelezettségének. A kocka akkor fordult meg végleg, amikor a 65. decemberi választáson De Gaulle ellen kezdtek el kampányolni az addig klasszikus támogatónak számító mezőgazdasági szervezetek és az üzleti világ is, akik a válság mihamarabbi megoldását sürgették. De Gaulle a második fordulóban szerezte csupán meg a szavazatok 55%-át, de már az első fordulóban jelezte a közösségi asztalhoz való visszatérésének szándékát. A következő évben nyíltan a többségi szavazás került terítékre, ahol a francia delegáció most már egyértelműen vétójogot kért. Ennek az időszaknak az eredménye lett a "luxemburgi kompromisszum", mely megfogalmazta a később olya sokszor hivatkozott tételt, mely szerint egy tagállam alapvető érdekeinek sérelme esetén a teljes egyetértésig kell folytatni a tárgyalásokat. A válságban egyenlő mozgástérrel és lehetőségekkel bíró felek ültek egymással szemben, és végül mindenki nyertesnek érezhette magát. Az ötök elmondhatták, hogy megmentették a Római szerződést, De Gaulle elmondhatta, hogy megvédte a szuverenitást. 

Azt gondolom, hogy valahonnan ebből az eredetmítoszból származhat az az optimista elképzelése a nemzetek Európáját pártolóknak, hogy végső soron, még ha konfliktusok árán is, minden tagállam számára kedvező eredmény fog kisülni a tagállamok kerekasztalának tárgyalásaiból. Ez az eredetmítosz táplálja azt a ki nem mondott elképzelést, hogy létezik a sokrétű politikai térben ezen a kontinensen egy olyan ún. "köztes tér". Ebben a "köztes tér"-ben a tagállamok vezetői van úgy, hogy közösségi politikusként viselkednek, és szem előtt tartják a közösségi érdekeket és a közösségi építményt. Máskor pedig az történik, hogy a nettó belpolitikai szempontok mentén politizáló elitet a saját hátországának többsége tartja a közösségi pályán. A görög válság kapcsán ez a tétel dőlt meg végérvényesen, és nem maradt igazolható alapja a nemzetek Európája koncepciónak. 

Luuk van Middelaar a klasszikus nemzetközi diplomácia és a szupranacionális állam vízió között elhelyezkedő köztes  szférájáról ezt írja: "Kétségbevonhatatlan tény, hogy az alapítók álmai az elmúlt hatvan évben nem váltak valóra. Az európai "konstrukció" ugyan sokat elért, de az államok egységesülése nem következett be. Ez a tény  már jóval korábban a köztes szférára irányíthatta volna a figyelmet, mely a Közösség megszületésével egy időben, észrevétlenül jött létre. Az államok diskurzusát beszélők elégedetten konstatálták, hogy minden maradt a régiben, a Közösség szférájában sürgőlődők pedig áhitattal várták, hogy a brüsszeli Bizottság és a strasbourgi Parlament Európa kormánya, illetve törvényhozása legyen. A politikai folyamatok azonban nem a külső és nem is a belső szféra, hanem a tagállamok köztes szférája felé mutatnak."

Azt gondolom, hogy a GrOxit válság azt bizonyította be, hogy ez a "köztes szféra" és a benne szereplő rabul ejtett államok vezetői tökéletesen alkalmatlan a konfliktus kezelésére nem egyenlő felek között. A fél éve folyamatosan napirenden levő görög válságban Európa egyik leggonoszabb és legkegyetlenebb pénzügyminisztere állt szemben az egyik legfelkészületlenebb hivatásos forradalmárraal. Angela Merkelnek pedig meg volt a lehetősége arra, hogy történelmi jelentőségű Európai szintű államasszonnyá váljon, de megmaradt egyszerű vásári kofának, sok pénzzel.

A "hogyan továbbra" csak akkor kaphat jó választ az ember, ha jól azonosítja be, mi is történt valójában. Vajon megköttethetett volna e ez a méltánytalan alku, ha egy közvetlen választásokon választott bizottsági elnök felelős a tárgyalásokért parlamenti mandátum alapján és a közvetlenül választott európai parlament szavaz a végeredményről. Abban bízom, hogy nem, vagy legalábbis politikai következmények nélkül nem.